Elmesélem, hogyan mentem világgá. Mert mindenki világgá megy egyszer, gyermekként vagy később, de egyszer bizony megpróbál megszökni. Ha szerencsénk van, van, ki aggódik értünk, ki utánunk jön a kukoricás végtelenjébe is, akkor a próbálkozás bizony kudarcba fullad.
A drága mama úgy maradt meg a képzeletemben, ahogy a kenyértésztát gyúrja. Kivesz egy darabot belőle, kilapítja, cukros túrót és friss kaprot szór rá, a kemencébe rakja. Önzetlen volt, szégyenlős, rengeteget dolgozott értünk. Sokszor elsírta magát, az érzelmi zsarolás igazi mestere volt, „Csak jöjjön haza apátok, megmondom neki!” – cseng a hangja a fejemben még most is. Egyszer vert el, egyetlen egyszer.
A dinnyelopás kutyadolog. Leszögezem most, még a történet elején. Fekete bőgatyában, félpucéron játszottuk a tanyán az öcsémmel, Jancsikával, olyan öt éves lehettem. Kinéztük magunknak a legszebb és legnagyobb dinnyét. Az kellett nekünk, semmi más, az ízét már a szánkban éreztük. Természetesen semmi jogunk nem volt az ízéről tanakodni, a szomszéd földjén volt, ettől lett ez a történet igazi kriminális cselekmény. Óriási volt a dinnye, akárhogy próbálkoztunk, nem bírtuk megemelni, gurítottuk hát két kezünkkel át a mi földünkre. Odaütöttük, rúgtuk a nagy akácfához, kiettük a belét, a bűn nyoma ott maradt az akácfa árnyékában. A mama hazáig ütötte a lábunk szárát, csattogott az ostor. Rosszul esett ez nekem, karon fogtam Jancsikát, úgy döntöttem, elindulunk világgá. Mert a világ bizony a tengerin túl van. Máshol nem is lehet. Fél napig kerestek bennünket a kukoricatáblában, a mama megígérte, soha többé nem bánt minket, s be is tartotta a szavát.