A határon tizenöt milliméteres világító rakétákat használtunk a terep bevilágítására. Egy vékony huzalt feszítettünk ki térdmagasságban, ha azt valami vagy valaki megrántotta, akkor a rakéta fellőtt. De sok volt az őz arrafelé, néha azok is nekimentek. Azzal szórakoztunk, hogy behúztuk a rakétát a vízbe, aztán azt szépen lepapíroztuk. Aznap este is ez történt.Egy fiatal gyerek azt állította, hogy a Tisza partján sikerült átjönnie a határon. Olyan okos volt szegény, hogy azt hitte, már Olaszországig gyalogolt, így bement a karolába a jugoszlávokhoz, s jelentette, hogy Csehszlovákiából szökött meg. Természetesen másnap visszaadták a magyar vezetőknek. Kivitték a partra, mondták neki, hogy mutassa meg, milyen úton ment, de eltévedt, nem tudta, hogy hol van. Mivel mi jelentettük, hogy a rakéta jelzett, így minket vontak felelősségre, azt mondták, hogy nem vizsgáltuk ki az ügyet kellőképpen.
Két hetet töltöttünk a Petőfi laktanya helyőrségi fogdájában. Le kellett adni mindenünket, a szobában összepakoltatták velünk az ágyakat egy csomóba, s vödörrel öntöttek vizet a padlóra, hogy ne tudjunk leülni. Étkezéseknél pedig letörték a kanál nyelét, hogy beleérjen a kezünk a főzelékbe. Egyik nap építkezésre kerestek embereket takarítani. Azonnal jelentkeztem, hogy megyek, untam már az állást, nem volt mit csinálni. Egy géppisztolyos katona kísért engem, aki még cigit is adott. Az volt a feladatom, hogy a meszes kapcsolókat és konnektorokat takarítsam. Volt olyan műszak, hogy három kapcsolót kellett letisztítani. Nem volt valami nagy munka.
Azon röhögött mindenki, mikor letelt az idő, hogy jobb élet volt a fogdában, mint bárhol máshol. Minden éjszaka rendesen aludtam, nem volt esti szolgálat, kaptam enni és még cigit is szívtam. A szülőknek azt írtam a levélben, hogy mozigépész tanfolyamon voltam, ez volt a fogda kódja. Apám egyből tudta, hogy ez mit jelent, de titokban tartotta a mama elől, megsiratott volna. Így csak azon tanakodott, hogy mi az úristen lett már megint belőlem.