A fénykép egy befagyasztott pillanat, amit nem lehet kiolvasztani. A valóság valahol itt ér véget, az idő nem áll meg, megy tovább, hátra se néz.
A képzeletemben a tükörkép a víz felszínén megszűnik állandónak lenni, a csónak elindul, lemegy a képről, történetet alkot. Mintha az árnyak titokban mesélnének a feledésbe merülő múltról. Eljátszanák a történetet, amiben nem én vagyok a főszereplő, csak valaki más, aki egykor nagyon hasonlított rám. Hallom, ahogy a Tisza morajlik, ahogy a fák suttognak a szélben, érzem, ahogy a csónak a víz felszínéhez simul, lendületre kap, járőrözik. Újra az egyenruhámat viselem, passzol rám, kényelmes, kényelmesebb, mint valaha.
Meleg nyári este volt, éjfél körül lehetett, szolgálatban voltam, a vizet reflektoroztam, mikor megpillantottam a távolban egy csónakot. Nem láttam benne senkit. Gondoltam, beindítom a rocsót, a rohamcsónakot, elmegyek a ladikért, eldugom valahol. Ha nem keresik, jó pénzért eladom. Csináltunk ilyet. Előírás volt, hogy egyedül nem szabadott vízre szállni, de ezzel akkor nem nagyon törődtem, nem lehetett a csónakban senki. Vízre pattantam, izzadt a tenyerem. Mire a ladik mellé értem, láttam, ott feküdt benne egy ürge.
– Álljon fel! – szólítottam meg, kivert a veríték.
Felült, az evező felé nyúlt, fogtam a fejem, ha azzal megkínál engem – gondoltam – nekem annyi. Összekapartam az idegeimet, elővettem a géppisztolyt, ellőttem az arca mellett. Visszafeküdt.
– Álljon fel, és kösse össze a két csónakot! – Mereven szegeztem rá a pisztolyt, nem értette mit mondok. Kilőttem még egy sorozatot, vagy kettőt, pillanatok alatt kiment a kettő. Kába volt, akkor kelt fel, megnyugodtam, a szívverésem lassulni kezdett.
Végül én mentem át a ladikba, féltem, beleesik a vízbe, olyan részeg volt. Átvittem a láncot, összekötöttem a két csónakot, a víz lassan sodort minket a kikötőhöz. Az ürgét hasra fektettem, a kezét hátrabilincseltem, kivettem a foxiból a piros, 30 mm-es rakétát, és felhúztam. A riadócsoport 15 perc alatt kiért a laktanyából. Már éreztem a két hét szabadság ízét a számban. Ennyit kaptunk egy elfogásért. Az ürgét bevitték Szegedre, s el is engedték, amint kijózanodott. A marosi homokot lapátolta a Tiszából, hogy hajózható legyen, hajós ember volt. Nem a határon akart ő átszökni, felment piálni Szegedre, berúgott, gondolta, a sodrás majd visszaviszi, de elaludt, a víz pedig a határig hozta. Az én fantáziám a két hetes szabadságról is sodródott a vízzel. A fickó lapátolhatott tovább, én pedig kémlelhettem a hold fényét a vízen.