Megírtam a mamának világosan, mit küldjön nekem, csomagolja be jól a pálinkás üveget, hogy szét ne rúgja a tyúk, el ne ázzon a százas! Így lettem jóban a lovász gyerekkel, nekem volt pénzem, ő pedig elintézte, hogy beosszanak lovasportyára. Tél volt, a Tisza befagyott, megállt, s mintha az élet is megállt volna, nem kellett tovább a vizet kémlelnem. A rohamcsónakot kiszedtük a vízből, s az tavaszig várt ránk, csöndesen. A lovasportya a határőr szolgálatok királya volt, a járőrszolgálat mindig egy lovászból meg egy tisztesből állt. Négy óráig tartott, egészen Szegedig kellett a csatornákat, hidakat ellenőrizni, s általában szép időben került rá sor, hogy a lovakat kíméljék. Nagyon szerettem lovagolni. Apám kitűnő lovas volt, tanított engem is, már négy évesen átadta a lovasszekér gyeplőjét, megmutatta, hogyan fogjam be a lovat, kössem fel az istrángot. Emlékeszem, mikor először kértem, ültessen fel a ló hátára. Amíg ők dolgoztak, a ló kikötve legelt mellettük, apám annyit mondott, hogy a kantárt a ló sörényével együtt fogjam, kapaszkodjak. A legyek nem hagyták békén a lovat, bement a fasorba, hogy a fa törzséhez vakarja a fejét. Én magasra nyújtottam a kezem, sohasem voltam még olyan magas, belekapaszkodtam egy gallyba, játszottam, élveztem, ahogy az egyensúlyom megbillen. Apám messziről kiabált, hogy engedjem el, le fogok esni, én nem voltam elég gyors, a ló elindult, a földre vágódtam, nem lett komolyabb bajom, de a szám csúnyán bedagadt. Az árnyékba fektettek egy pokrócra, a mama készített ólomecetes vizet, az öcsém mártogatta bele a zsebkendőt, ápolt engem.

 

A katonaságban az őrs volt a családunk, negyvenheten testvérek, összetartottunk, de szívtuk egymás vérét.

A lovász felnyergelt két lovat, a hátunkra vettük a géppisztolyt, s elindultunk a szolgálatra. Magának egy hosszúlábú, kecsesen ügetőt választott, nekem egy tömzsit, ki aprót lépett, kacsázott, oldalazott. Rázott, mint a kutya. Izgága volt, teljesen bolond, mikor elrepült egy fácán az út mellett, kiugrott oldalra, majdnem lemaradtam róla. A lovász gyerek nem volt hülye, tudta, melyik lovat adja nekem. A töltésre értünk, nyugodt, füves részre, meguntam az ügetést, elegem volt a keserves, kényelmetlen utazásból, vágtázni akartam, élvezni a szabadságot, érezni, ahogy a szél az arcomba csap. A lovam bizalmatlanul követte az utasításaim, de próbálta felvenni a versenyt a másikkal. Akkor átemelő szivattyúkat használtak, s a töltésen keresztül vezetett csöveket lebetonozták. Ahogy a kemény beton, az idegen anyag a lábához ért, megriadt, kapart a lábaival, hirtelen fékezett. Repültem a nyeregből, piszkos nagyot estem, a puska repült utánam, s hátba vágott. A gerincemet ütötte meg, lebénulva feküdtem, arccal a fűben. A lovász segített felállni, megnyugtattuk a lovat, elindultunk haza, komótosan, fájdalommal. Egy idő után már nem tudtam ülni, sétáltam, s magam mögött vezettem a lovat, leszegett fejjel. Így érkeztünk az őrsre, a szolgálaton kívüliek a kerítésnél állva nézték a műsort, már távolról röhögtek bicsakló lépteimen. A lovász széles vigyorral mesélte a történteket, s most már én is így mesélem, nagy mosollyal. Elneveztek Horthy lovas tengerésznek, csupán utánzatnak, fehér ló nélkül.