A karácsonyi összejövetelt az Oláh nagyszülőknél tartottuk. A konyhaasztal volt a középpontban, a férfiak kártyáztak, ferbliztek, órákon át, csendben fürkészték egymás tekintetét, az aprópénzt, s a borospoharat, hogy soha ne legyen üres. Mi kisgyermekek voltunk, az asztal lábai között mászkáltunk, onnan lestük a kártyalapokat, szőttük a csínyeket, rosszak voltunk. A fiú banda, én az öcsémmel meg az unokatesók. Apám sógorát figyeltem, nagy spíler volt, sumák, mindig blöffölt, ha osztó volt, egy forintért adott egy lapot. Apám mellé ülhettem, büszkén stócoltam a tízes, húszas, ötvenes filléreket, míg a mama készítette a bobájkát. Felkarikázta a száraz kiflit, leöntötte forró vízzel, megszórta mákkal és cukorral. De volt az ünnepi asztalon hurka, kolbász, tepertő, töltött káposzta is.
A bor fogyásával nőtt a hangulat, a férfiak megunták a ferblit, elkártyázták az összes pénzüket, négyen-hatan elindultak a szomszéd házához, az ablakból kiáltottak be: „Szabad-e kóringyálni?” A Csordapásztorokat énekelték, zsongott az utca az érces férfihangtól, a szomszéd pedig nevetve töltött pálinkát mindenkinek.
Ahogy egy kicsit nagyobbak lettünk, emlékszem, jártunk betlehemezni. Kettő ment elől, vitte a betlehemet, mi kardot vettük a kezünkbe, nagy sapkát a fejünkre, a három királyt játszottuk. Bekérezkedtünk a kocsmába, szomszéd házakba, dalolva vonultunk az utcán. „Csakugyan igaz, amit az angyal mondott, mert ott fekszik reszkető szűz a jászol közepén.” Ez volt az én szövegem, az előadás végén összeütöttük a kardjainkat, beszedtük az ötven fillért, egy forintot. Zsiványok voltunk, egy öregasszony hívott be minket a házába, a pitvarban vártunk a felszólításra, mikor a legcsodásabb illat, a kemencéből frissen kiszedett, gőzölgő töltött káposzta illata csapta meg az orrunkat. Levettük a fedőt, koszos kézzel majszoltuk őket, égette a tenyeremet, én kettőt vagy hármat is befaltam, visszatettük a fedőt, nézhette az öregasszony a hiányát, mikor elmentünk. Nem is bánom, csak ötven fillért adott. Így telt a karácsony.